Szigorúan ellenőrzött titkolózás – Majak atomkatasztrófája máig kísért

A Majak atomkombinát nevét az ötvenes évek második felében ismerhette volna meg a világ, ha a titkolózásról, elhallgatásról és a tények elferdítéséről híres szovjet vezetés beszámolt volna az 1957. szeptember 29-én bekövetkezett súlyos balesetről. Ez az üzemzavar nem az első és nem is az utolsó volt a második világháború idején üzembe helyezett komplexum életében, de ez volt a legsúlyosabb, amelyet később is több kisebb-nagyobb esemény is követett. A legutolsó ismert és jelentős környezeti terhelést okozó baleset 2017-ben történhetett, amelyet az orosz vezetés a jelek szerint ugyanúgy el akar titkolni, mint a hatvan évvel korábbi incidenst, pedig számos jel utal az üzem érintettségére. Alábbi cikkünkben az ’57-es katasztrófa hatvanharmadik évfordulóján áttekintjük, mit tudunk arról a Szibériában eldugott üzemóriásról, ahová hosszú éveken keresztül Paks is szállította a kiégett fűtőelemeket, és amelynek környéke ma is a világ egyik legsugárszennyezettebb vidékének számít.

Szennyezés, mint normalitás és baleset

Majak környékén rengeteg a tó és a folyóvíz. Ezért is tűnt ideálisnak a hely a nukleáris ipar számára, amelynek rengeteg vízre van szüksége, egyfelől a sugárzó anyagok hűtéséhez, de a tavakat és a folyókat a folyékony radioaktív hulladékok tárolására is felhasználták. Az orosz hatóságok adatai szerint is 1949 és 1956 között megfelelő műszaki megoldások híján összesen mintegy 100 PBq (petabequerel) radioaktivitású hulladékot engedtek a Tyecsa-folyóba (összehasoníltásul: ez a fukusimai baleset során kibocsátott radioaktivitás nagyságrendileg ötöde), amelynek partján akkor huszonnégy falu lakossága élt.

Az 1957 szeptember végi tragédiát gondatlanság okozta: a nagy aktivitású hulladékokat tároló tartályokból elszivárgott a hűtővíz, a felmelegedett, mintegy 70-80 tonnányi folyékony radioaktív hulladék pedig felrobbant. A sugárzó szennyeződés legalább Magyarország területének negyedének megfelelő, 23 ezer négyzetkilométernyi területet borított be. A kiszabadult radioaktivitás nagyságrendje hozzávetőlegesen megegyezik a fukusimai balesetével. A katasztrófa közvetlen következményeit a hiányos dokumentáció, a titkolózás miatt nem lehet pontosan megállapítani. Ennek ellenére a baleset a nemzetközi nukleáris eseményskálán (INES) 6-os fokozatú besorolást kapott, így a legsúlyosabb eseménynek számít Csernobil és Fukusima után.

Tíz évvel később, 1967-ben a Tyecsa-folyóhoz hasonlóan hulladéklerakónak használt közeli Karacsaj-tó az esőzések elmaradása miatt tavasszal kiszáradt, és a szél széthordta a radioaktív port a tómederből a környéken, újra jelentős területeket elszennyezve.

Mindmáig a számos kisebb-nagyobb baleset és üzemzavar során került még radioaktív anyag a környezetbe – a szokásos üzemmenet kibocsátásai mellett. 1994-ben a kombinát környezeti hatását vizsgáló orosz-norvég vegyes bizottság által készített jelentés azt állapította meg, hogy a radioaktív szennyeződés megnövelte a genetikai elváltozások gyakoriságát az állatokban és a növényekben, súlyosan rongálta a környezetet és az érintett területeken élők egészségét. A Karacsaj-tóba a katasztrófák ellenére, a jelek szerint a mai napig ürítenek radioaktív anyagot, amelyet a környékbeliek csak úgy emlegetnek, hogy a „szeméttároló”.

Emberi tényező

A helyiek az 1986-ban bekövetkezett csernobili katasztrófa után hallottak először a korábbi Majak-balesetekről és üzemzavarokról, és ezek egészségre gyakorolt hatásáról. A Tyecsa-folyó partján lévő, többségében tatárok és baskírok lakta három-négy falu lakóit évtizedekig nem telepítették ki, sőt, azt sem engedték nekik, hogy elköltözzenek máshová. Bár hangosan senki nem mondta ki, az ott élőkben kialakult az a meggyőződés, hogy kísérleti alanyoknak használják őket, hogy felmérjék, milyen hatással van a hosszú távú és tartós, de relatíve alacsony radioaktív sugárzás az egészségre.

A Szovjetunió szétesése után, a ’90-es években Borisz Jelcin meglátogatta Muszljumovót, a legismertebb és legnagyobb lélekszámú, körülbelül négyezer lakosú falut. Megígért mindent, de aztán évtizedekig nem történt semmi, mígnem 2010 után a falu lakóinak egy részét kitelepítették egy hivatalosan szennyezésmentesnek nyilvánított területre. Az elszenvedett sérelmekért, a tartós egészségkárosodásért csak jelképes összeget kaptak az érintettek, és azt is csak egy ideig. Pedig a környéken élők körében igen magas a rosszindulatú daganatok, a leukémiás megbetegedések, a genetikai rendellenességek és további olyan egészségügyi problémák aránya, amelyek közvetlen összefüggésbe hozhatók a megnövekedett sugárzással. Az érintettek pontos számát és a sugárzás valódi hatásait valószínűleg sosem fogjuk megismerni, nem folynak kutatások, sem pénz nincs erre, sem szándék.

Titkolózás mindmáig

A Majak atomkombinát fő feladata évtizedek óta az erőművek kiégett fűtőelemeinek, illetve az áramtermelés során keletkezett atomhulladéknak az újrafeldolgozása és a hasznosítása részben katonai, részben gyógyászati célokra és egyéb, békés célú műszaki jellegű tevékenységekhez. Ez a piac államilag szabályozott és kevés szereplős, Oroszországon kívül Angliában, Franciaországban, Kínában, Indiában és Pakisztánban végeznek ilyen tevékenységet. Majak ma is több mint negyvenezer embert foglalkoztat, az itt előállított termékeket pedig az USA és számos nyugat-európai ország is vásárolja.

Alapanyagban pedig nincs hiány. Folyamatosan érkeznek az oroszországi atomerőművek kiégett fűtőelemei, de az atommeghajtású járművek és kutatóreaktorok elhasznált üzemanyaga is nagyrészt itt köt ki. Az újrafeldolgozás hihetetlenül költséges, nem biztonságos és szennyező, a hulladék mennyisége pedig a folyamat végére megsokszorozódik a kezdeti állapothoz képest. A helyi zöldek meg vannak győződve róla, hogy elsősorban a fegyverekben felhasználható plutónium kinyerése a cél. „Az összes ilyen üzem Oroszországban és Nyugat-Európában is a fegyvergyárak mellé települt” – nyilatkozta Makszim Singarkin, az oroszországi Greenpeace munkatársa 2002-ben a Népszabadságnak. „Ahol újrafeldolgozó üzem van, ott atomfegyver is van.”

És bár a mai napig katonákkal és szögesdróttal őrzik a gyárat és a munkatársak lakóhelyéül szolgáló Ozjorszkot, a sugárzó anyagok csempészése sokak szerint legalább a 2000-es évek elejéig virágzó üzletet jelentett. A helyi jog- és környezetvédőknek meggyőződése, hogy a harmadik világban folyó nukleáris fegyverkísérletekhez felhasznált plutónium és egyéb radioaktív anyagok jelentős része innen került ki. Senki nem tudja, mennyi sugárzó anyag tűnt el az évek során illegálisan a Majakból. „Üzleti titokként kezelik az ügyeket. Kérdés, milyen titkos üzletről van szó, és kik az üzletfelek” – nyilatkozta Nagyezsda Kutyepova, a Remény Bolygója nevű szervezet jogásza ugyancsak 2002-ben a Népszabadságnak.

A jogásznő közel két évtizedes tevékenysége miatt életveszélyes fenyegetéseket kapott, így 2015-ben Oroszország elhagyására kényszerült és Franciaországban kapott menedékjogot. Ennek ellenére távolról sem adta fel a Majak körüli titkolózás elleni harcot és munkatársunknak nyilatkozott a 2017 szeptemberében bekövetkezett ruténiumszennyezésről. A hatalmi attitűd mit sem változott Csernobil óta. A hatóságok mindmáig nem ismerték el, hogy egy Majak-baleset okozta az egész Európa égboltját elfedő, sugárzó ruténiumfelhőket, és amikor kérdőre vonták őket, egy lezuhant műholdat okoltak, pedig ez hamar tarthatatlanná vált, és már világos bizonyítékok szólnak arról, hogy Majak volt a szennyezés forrása.

A paksi kapcsolat

Hosszú éveken keresztül a paksi atomerőmű kiégett fűtőelemei is a Majak atomkombinátban landoltak, ahol reprocesszálták azokat. A reprocesszálás magas költségei, és a hulladékok jogi helyzetének bizonytalansága miatt a paksi szállítások a 90-es évek végén leálltak – legalábbis egy időre. A 2003-as paksi üzemzavar során megsérült fűtőelemeket ugyanis 2014-ben, az akkor éppen háború dúlta Ukrajnán keresztül nagy titokban Majakba szállították. Ezzel a paksi atomerőmű nemcsak megszegett több jogszabályt, de újfent hozzájárult az ott élők egészségének és a környezetének tartós károsodásához. A nagy aktivitású hulladékok és a kiégett üzemanyagok sorsát pedig mind a világban, mind Pakson továbbra is csak kérdőjelek övezik.